Tradíció és innováció a siker receptje
Műszaki egyetemet végzett, de üzletfejlesztési módszertanról ír könyvet. Hisz az állandó változásban, de 27 éve ugyanannál a cégnél dolgozik – Károlyi László, a Legrand magyarországi vezérigazgatója saját példáján keresztül mutatja meg, hogy a modern világban az új körülményekhez való gyors alkalmazkodás képessége az egyik legfőbb erény a vállalatok és az emberek számára egyaránt.
Erdélyben született, ott is végezte el az egyetemet, és felnőttkorában települt Magyarországra. Mit gondol, a személyiségére, a későbbi
pályájára milyen hatást gyakorolt, hogy kisebbségi létbe született és abban nőtt fel?
Mint mindenki más, gyerekkoromban én is voltam csúfolódás céltáblája emiatt, de semmi olyasmi nem ért, ami maradandó traumát okozott volna. Voltak annak a helyzetnek bizonyos pozitívumai is. Így például egészen korán megszoktam, hogy multikulturális környezetben élek, több nyelven beszélnek körülöttem és nekem is több nyelven kell gondolkodnom. Mindig is befogadó voltam a különféle kultúrákra, ami manapság kimondottan előny tud lenni. A vállalatok egy nyitott, globális világban tevékenykednek, ahol azok lesznek a legsikeresebbek, amelyek jól tudják ötvözni a sokféle kultúrát. Egy olyan soknemzetiségű csapat, amely képes több oldalról megközelíteni a kérdéseket, többféle szemüvegen keresztül nézni a problémákat, különféle tapasztalatokat és látásmódot érvényesítve, hamarabb állhat elő jó ötletekkel.
Milyen munkakörökben dolgozott diplomázás után?
A Temesvári Egyetem villamosmérnöki szakán végeztem 1983-ban, számítástechnika szakirányon. Először egy számítógépközpontban helyezkedtem el, majd egy országos hálózatban vállalati adatközpontok kiépítésében, hibaelhárításában és ipari automatizálási projektekben vettem részt, Arad és Temes megyék területén.
Mikor és minek hatására döntötte el, hogy áttelepül Magyarországra?
Egyre inkább éreztem, hogy hátráltatja a karrieremet egyrészt az, hogy magyar vagyok, másrészt pedig, hogy nem vagyok párttag. Ráadásul kitört a forradalom is, nem lehetett tudni, hogy merre vesz irányt a folyamat. A kisfiunk hat éves volt, nem tudott románul, az ő jövőjét is biztosítani akartuk. Úgy terveztem, hogy meg sem állok Németországig, ahol rokonaim élnek. Nekünk akkor az volt „Amerika”. Aztán úgy alakult, hogy 1990-ben Hódmezővásárhelyen telepedtünk le, ahol a feleségem rokonai éltek. Kaptam ott egy nagyon jó állásajánlatot, a feleségem is honosítani tudta az orvosi diplomáját és dolgozni kezdett a kórházban. 1992 óta magyar állampolgárok vagyunk. Nagy igazság az, amit egy ismerősöm így fogalmazott meg „Amerika ott van ahol megteremtjük magunknak” és itthon otthon is vagyunk.